Kérlek. De tényleg. Vigyél el valami szép helyre. Vagy csúnyára, nekem mindegy.
         De nem fogsz. Merthogy te nem akarsz, ugyebár.
     Nos, újra itt vagyok. 3 kemény év után. Nem az évek voltak kemények, hanem az a kemény, hogy 3 éve nem írtam. Már ennek a pár mondatnak a gépelése alatt sikerült vagy 3 olyan gombot megnyomnom, amit nem kellett volna, 1-2 új lapot nyitni tök véletlen, a lényeg, hogy elszoktam egy kicsit a gépeléstől így blogolásnál. Annyira igazából máshol se szoktam gépelni, hosszabb szövegeket legalábbis. Hát a 3 év alatt rohadt sok minden változott, jó irányba. Pontosítok: a 3 év alatt eleinte kevésbé kedvező irányt vettek a dolgok, de az utolsó félévben hihetetlenül csodásan frenetikusan kedvező irányba kezdtek el változni a dolgok. Én ugyebár, aki megéltem, tudtam erről, de gondoltam most ezt azzal is megosztom, aki olvasta/fogja a blogot. Szóval magával a nagy rohadt senkivel. Vagy legalábbis a jövőbeli magammal, én meg mondjuk nem vagyok senki. És most nem kell aggódni, hogy a csodás félév után egy nemcsodás fog következni, merthogy az nem lehetséges. Nem attól csodás, hogy pozitív. Hanem attól, hogy történtek dolgok. Akármik. És ez a lényeg. Épp ezért, tudom, hogy a következő is csodás lesz, ott is történnek dolgok. Jajj igazából most annyira nincs kedvem nagybeszámolót tartani mindenről. Nem nehéz kitalálni, hogy egy bizonyos dologról, khm személyről írnék legszívesebben. Vele lennék legszívesebben. Úgyhogy most azt tanulom, hogy kell elengedni valakit.
     De annyira nincs kedvem hozzá. Meg mégis miért kéne nekem elengedni Őt? Hm? Elég egyszerű a válasz, Magam miatt. Mert nem kölcsönös. Ennyi.
      De miért nem kölcsönös? Mert nem. Vigyázz amúgy, mert itt elég őszinte módba írok, tehát saját felelősségre olvasd el az agymenéseim. Én tényleg nem tudom, miért bírom Őt ennyire. Mármint jól néz ki, sok közös van bennünk, nagyon természetesen és jól érzem magam, amikor Vele vagyok. Ja, mondjuk végülis sejtem, hogy miért. És most nem a felszínességnek kell betudni, hogy azzal kezdtem, hogy jól néz ki. Egyszerűen csak olyan erős a vonzás részemről az irányába, hogy az fizikai szinten is ilyen erősen nyilvánul meg. (?) Nem biztos, hogy ezt jól fogalmaztam meg. De pont ez a lényeg! Nem tudom, hogy miért jön be annyira, szavakkal nem fejezhető ki igazán tökéletesen. Csak... olyan rohadt jó, amikor ott van velem. Szavak nélkül. Csak. Hogy. Ott. Van. És talán így jobban érthető a dolog: amikor ott van velem, én már akkor tök jól vagyok, függetlenül attól, hogy mi történik. Nem kell az égegyadta világon semmit, de semmit csinálnia, hogy elnyerje a szeretetem. És ez nekem a tudatos szintemre lehet, hogy úgy jön le, hogy végülis a fizikai vonzalmam az, ami ilyen erős, merthogy mi más lenne, csak azt 'látom'..... Na jó, ezt kurvára nem tudtam megfogalmazni.
      Az apró probléma az, hogy valószínűleg még annál is egyoldalúbb a dolog, mint amennyire sejthető volt. Az apróbb probléma pedig, ami igazándiból a nagyobbik, csak később jutott eszembe, hogy nem tudom, hogy Ő most hogy van velem. Azt gondolja, hogy minden ok, és neki minden zsír és akármikor ráírhatnék, ha akarok? Vagy a részéről nem oké a helyzet, és ha ráírnék, akkor csak kedvességből válaszolna?! Olyan rohadt egyszerű lenne minden, ha kölcsönös lenne. De ez feltételes mód, itt hagyjuk is abba.
   Írok neki egy levelet, aztán elégetem. A szép emlékekkel. Mindent előkészítettem, mondjuk a levelet még nem. Kimegyek reggel, nagyon reggel, napfelkeltekor az erdőbe, megfelelő eszközök segítségével halálosan biztonságosan fogom majd meggyújtani a levelet. És akkor elég. És jön az új nap. És nem kell aggódni, vigyázok, hogy ne kerüljek be a hírekbe olyan címszavakkal, hogy "az őrült szerelmes lány erdőtüzet okozott, mert nem tudta elengedni plátói szerelmét". De ha lesz is ilyen cím, legalább tudni lehet majd, hogy én voltam, aki ezt írom, és hát igen, hogy előre lehetett volna szólni nekem, hogy "ne tedd!". De amúgy szerelmes az nem vagyok. Csakhogy a hírekbe ez senkit nem érdekelne. Még az is lehet, hogy átírják a sztorit medvékkel, mert az úgy mégiscsak érdekesebb. Egy levelet író medve, aki a szép emlékekről emlékezik meg emlékező levelében. Amikor együtt nyalták a mézet... ez persze elég szexuálisan hangzott. Csak nekem? Csak nekem.
     Szóval a levél. Ma megírom. Kiírom magamból a nosztalgiát. Az összes pillanatot. És így elengedem. Nem írok két levelet azért, hogy egy példányt megtartsak. Merthogy az emlékek azok azért megmaradnak. És az nem tenne jót, ha egyszercsak előkapnám a nosztalgia levelet a szép emlékekről és nosztalgiáznék. Jönnek majd új szép emlékek. Azzal, akivel. Vagy Vele. Vagy mással. Csak hát még az van, hogy remélem, hogy Vele. Olyan nagy baj ez?!
        Nem tudom, mikor látjuk újra egymást. Biztos, hogy fogjuk. Ha meg nem, akkor az azért elég egyértelmű, hogy Ő le akar koptatni és mindennemű kapcsolatot megszüntetni Velem. Az meg nekem is jó igazából, csak lenne egyértelmű a dolog! Hogy ő most nem akar velem semmilyen kontaktot, tehát 1. kerüljük egymást vagy 2. ha véletlen összefutunk akkor zsír vagy 3. direkt fussunk össze. El tudom engedni Őt amúgy. Csak. Most. Még nem akarom. Miért? Mert én még mindig vagyok olyan hülye, hogy azt hiszem, van remény. Reménykedek. Hogy na de azért mégis, lehet hogy van valami. És... lehet. Csak hát nem valószínű. 1%-nál kevesebb. Csak látnám már. Tudnám, hogy viszonyul hozzám élőben miután bizonyos dolgok történtek. De ez csütörtök előtt nem valószínű, hogy megtörténik. Persze ráírhatok. Hogy találkozzunk. Hogy én azért még megbeszélném a dolgokat. Sok értelme nem tudom, lenne-e. Ha sikeresen megírom az elengedő levelet és elengedem, akkor tulajdonképpen fölösleges lenne élőben újra megkapni az elutasítást. Én lehet, hogy megkönnyezném. Ő lehet, hogy furának tartana, egyrészt, hogy nem fogtam föl elsőre, meg, hogy még mindig nem sikerült elengednem Őt, akivel nem is történt semmi, meg hogy hát most miért sírok, kínosnak érezhetné. Ami persze nem érdekelne, mert kijönne a dolog, és igazából Ő is tudná, hogy jó, hogy kijön a dolog, tehát nem áll furán, ítélkezően a síráshoz. Az is lehet, hogy nevetnék. Hogy hát komolyan mondom, nem tudom mi az, ami annyira vonz benned, hogy még mindig nem tudlak elengedni. És együtt röhögnénk, hogy én mit szenvedek. Az vicces lenne. Persze nem biztos, hogy segítene, így elképzelve csak méginkább erősítené bennem a dolgokat. Franc. De komoly, bennem nem egyértelmű, hogy Ő most mit akar. Hát.. igazából semmit. Vagy inkább az nem egyértelmű, hogy miért nem akar semmit, ha én azt hittem, hogy azért kölcsönöske a dolog. De igazából nekem nem kéne feltétlenül megértenem ezt ahhoz, hogy én el tudjam engedni.
    De basszus én csak annyit akarok, hogy ott üljünk valahol a természetben, csendben, átkarolva. Ennyi. És ebben a fantáziaképben jelenleg nem elhanyagolható és nem kicserélhető se a helyszín, se a személy. Most úgy más nincs a fejemben-szívemben. Szóval egy lépés lesz elengedni Őt. Pontosabban először a döntést is meg kell hoznom, amit aztán nem másítok meg. A másik lépés meg az lesz, hogy nyitok más irányába. Észreveszem, hogy mással is ülhetek, nem csak Vele. És hogy az is jó lenne. Elvileg.