Where were you?

     Kérlek. De tényleg. Vigyél el valami szép helyre. Vagy csúnyára, nekem mindegy.
         De nem fogsz. Merthogy te nem akarsz, ugyebár.
     Nos, újra itt vagyok. 3 kemény év után. Nem az évek voltak kemények, hanem az a kemény, hogy 3 éve nem írtam. Már ennek a pár mondatnak a gépelése alatt sikerült vagy 3 olyan gombot megnyomnom, amit nem kellett volna, 1-2 új lapot nyitni tök véletlen, a lényeg, hogy elszoktam egy kicsit a gépeléstől így blogolásnál. Annyira igazából máshol se szoktam gépelni, hosszabb szövegeket legalábbis. Hát a 3 év alatt rohadt sok minden változott, jó irányba. Pontosítok: a 3 év alatt eleinte kevésbé kedvező irányt vettek a dolgok, de az utolsó félévben hihetetlenül csodásan frenetikusan kedvező irányba kezdtek el változni a dolgok. Én ugyebár, aki megéltem, tudtam erről, de gondoltam most ezt azzal is megosztom, aki olvasta/fogja a blogot. Szóval magával a nagy rohadt senkivel. Vagy legalábbis a jövőbeli magammal, én meg mondjuk nem vagyok senki. És most nem kell aggódni, hogy a csodás félév után egy nemcsodás fog következni, merthogy az nem lehetséges. Nem attól csodás, hogy pozitív. Hanem attól, hogy történtek dolgok. Akármik. És ez a lényeg. Épp ezért, tudom, hogy a következő is csodás lesz, ott is történnek dolgok. Jajj igazából most annyira nincs kedvem nagybeszámolót tartani mindenről. Nem nehéz kitalálni, hogy egy bizonyos dologról, khm személyről írnék legszívesebben. Vele lennék legszívesebben. Úgyhogy most azt tanulom, hogy kell elengedni valakit.
     De annyira nincs kedvem hozzá. Meg mégis miért kéne nekem elengedni Őt? Hm? Elég egyszerű a válasz, Magam miatt. Mert nem kölcsönös. Ennyi.
      De miért nem kölcsönös? Mert nem. Vigyázz amúgy, mert itt elég őszinte módba írok, tehát saját felelősségre olvasd el az agymenéseim. Én tényleg nem tudom, miért bírom Őt ennyire. Mármint jól néz ki, sok közös van bennünk, nagyon természetesen és jól érzem magam, amikor Vele vagyok. Ja, mondjuk végülis sejtem, hogy miért. És most nem a felszínességnek kell betudni, hogy azzal kezdtem, hogy jól néz ki. Egyszerűen csak olyan erős a vonzás részemről az irányába, hogy az fizikai szinten is ilyen erősen nyilvánul meg. (?) Nem biztos, hogy ezt jól fogalmaztam meg. De pont ez a lényeg! Nem tudom, hogy miért jön be annyira, szavakkal nem fejezhető ki igazán tökéletesen. Csak... olyan rohadt jó, amikor ott van velem. Szavak nélkül. Csak. Hogy. Ott. Van. És talán így jobban érthető a dolog: amikor ott van velem, én már akkor tök jól vagyok, függetlenül attól, hogy mi történik. Nem kell az égegyadta világon semmit, de semmit csinálnia, hogy elnyerje a szeretetem. És ez nekem a tudatos szintemre lehet, hogy úgy jön le, hogy végülis a fizikai vonzalmam az, ami ilyen erős, merthogy mi más lenne, csak azt 'látom'..... Na jó, ezt kurvára nem tudtam megfogalmazni.
      Az apró probléma az, hogy valószínűleg még annál is egyoldalúbb a dolog, mint amennyire sejthető volt. Az apróbb probléma pedig, ami igazándiból a nagyobbik, csak később jutott eszembe, hogy nem tudom, hogy Ő most hogy van velem. Azt gondolja, hogy minden ok, és neki minden zsír és akármikor ráírhatnék, ha akarok? Vagy a részéről nem oké a helyzet, és ha ráírnék, akkor csak kedvességből válaszolna?! Olyan rohadt egyszerű lenne minden, ha kölcsönös lenne. De ez feltételes mód, itt hagyjuk is abba.
   Írok neki egy levelet, aztán elégetem. A szép emlékekkel. Mindent előkészítettem, mondjuk a levelet még nem. Kimegyek reggel, nagyon reggel, napfelkeltekor az erdőbe, megfelelő eszközök segítségével halálosan biztonságosan fogom majd meggyújtani a levelet. És akkor elég. És jön az új nap. És nem kell aggódni, vigyázok, hogy ne kerüljek be a hírekbe olyan címszavakkal, hogy "az őrült szerelmes lány erdőtüzet okozott, mert nem tudta elengedni plátói szerelmét". De ha lesz is ilyen cím, legalább tudni lehet majd, hogy én voltam, aki ezt írom, és hát igen, hogy előre lehetett volna szólni nekem, hogy "ne tedd!". De amúgy szerelmes az nem vagyok. Csakhogy a hírekbe ez senkit nem érdekelne. Még az is lehet, hogy átírják a sztorit medvékkel, mert az úgy mégiscsak érdekesebb. Egy levelet író medve, aki a szép emlékekről emlékezik meg emlékező levelében. Amikor együtt nyalták a mézet... ez persze elég szexuálisan hangzott. Csak nekem? Csak nekem.
     Szóval a levél. Ma megírom. Kiírom magamból a nosztalgiát. Az összes pillanatot. És így elengedem. Nem írok két levelet azért, hogy egy példányt megtartsak. Merthogy az emlékek azok azért megmaradnak. És az nem tenne jót, ha egyszercsak előkapnám a nosztalgia levelet a szép emlékekről és nosztalgiáznék. Jönnek majd új szép emlékek. Azzal, akivel. Vagy Vele. Vagy mással. Csak hát még az van, hogy remélem, hogy Vele. Olyan nagy baj ez?!
        Nem tudom, mikor látjuk újra egymást. Biztos, hogy fogjuk. Ha meg nem, akkor az azért elég egyértelmű, hogy Ő le akar koptatni és mindennemű kapcsolatot megszüntetni Velem. Az meg nekem is jó igazából, csak lenne egyértelmű a dolog! Hogy ő most nem akar velem semmilyen kontaktot, tehát 1. kerüljük egymást vagy 2. ha véletlen összefutunk akkor zsír vagy 3. direkt fussunk össze. El tudom engedni Őt amúgy. Csak. Most. Még nem akarom. Miért? Mert én még mindig vagyok olyan hülye, hogy azt hiszem, van remény. Reménykedek. Hogy na de azért mégis, lehet hogy van valami. És... lehet. Csak hát nem valószínű. 1%-nál kevesebb. Csak látnám már. Tudnám, hogy viszonyul hozzám élőben miután bizonyos dolgok történtek. De ez csütörtök előtt nem valószínű, hogy megtörténik. Persze ráírhatok. Hogy találkozzunk. Hogy én azért még megbeszélném a dolgokat. Sok értelme nem tudom, lenne-e. Ha sikeresen megírom az elengedő levelet és elengedem, akkor tulajdonképpen fölösleges lenne élőben újra megkapni az elutasítást. Én lehet, hogy megkönnyezném. Ő lehet, hogy furának tartana, egyrészt, hogy nem fogtam föl elsőre, meg, hogy még mindig nem sikerült elengednem Őt, akivel nem is történt semmi, meg hogy hát most miért sírok, kínosnak érezhetné. Ami persze nem érdekelne, mert kijönne a dolog, és igazából Ő is tudná, hogy jó, hogy kijön a dolog, tehát nem áll furán, ítélkezően a síráshoz. Az is lehet, hogy nevetnék. Hogy hát komolyan mondom, nem tudom mi az, ami annyira vonz benned, hogy még mindig nem tudlak elengedni. És együtt röhögnénk, hogy én mit szenvedek. Az vicces lenne. Persze nem biztos, hogy segítene, így elképzelve csak méginkább erősítené bennem a dolgokat. Franc. De komoly, bennem nem egyértelmű, hogy Ő most mit akar. Hát.. igazából semmit. Vagy inkább az nem egyértelmű, hogy miért nem akar semmit, ha én azt hittem, hogy azért kölcsönöske a dolog. De igazából nekem nem kéne feltétlenül megértenem ezt ahhoz, hogy én el tudjam engedni.
    De basszus én csak annyit akarok, hogy ott üljünk valahol a természetben, csendben, átkarolva. Ennyi. És ebben a fantáziaképben jelenleg nem elhanyagolható és nem kicserélhető se a helyszín, se a személy. Most úgy más nincs a fejemben-szívemben. Szóval egy lépés lesz elengedni Őt. Pontosabban először a döntést is meg kell hoznom, amit aztán nem másítok meg. A másik lépés meg az lesz, hogy nyitok más irányába. Észreveszem, hogy mással is ülhetek, nem csak Vele. És hogy az is jó lenne. Elvileg. 

     Valószínűleg lejárt a mosásom. Valószínűleg anyám hazajött. Még nem tudom milyen címet adok ennek a bejegyzésnek. Majd meglátjuk. 
     Azért én változtam. Mármint, persze, igen, mindig minden más. De úgy egy nagyobb lépést már megtettem gimnázium óta. Látszólagosan nem volt nagy hatása az életemre. Mert valószínűleg én megakadályoztam. Egyelőre. Vacsoráznom is kéne, de nincs mit. A nővérem filmet néz, és valószínűleg csalódásnak éli meg, hogy én nem vagyok vele. Ő a tökéletes példája annak, hogy a nevetés azért valamilyen szociális dolog. Ha egyedül nézel/hallasz valami vicceset, valószínűleg elmosolyodsz. Nevetsz, ha olyan típus vagy. De, ha más is veled van, akkor együtt nevettek. És az már más. Mindig amikor valamilyen poén van filmben, hasonlóban, látom a szemem sarkából, hogy rám néz. Sajnos én nem mindig nézek vissza, ez részben a poén humorszintjétől függ. Másrészről pedig enyhe jelzésként adom, hogy véleményem szerint az egymásra nézéstől nem lesz jobb a poén, vagy ilyesmi. Persze tévedhetek. Úgyhogy valószínűleg le kéne erről szoknom. Mert, bár ha te most nem is érted, hogy mégis miért tenném, hisz ebbe semmi rossz nincs, hát akkor elmondom, hogy de, igenis van. Csak annyi, hogy minimálisan zavar, csúnya szóval idegesít, amikor ezt csinálja. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert.. Mert én egy bizonyos felszínes szinten azt gondolom, hogy az ember egyedül is jól megvan. És azon a bizonyos szinten így is van. De ő tudja, hogy az ember igenis társas lény, és a legjobb neki az, ha együtt van, szeretet és elfogadás közepette. De ezeket az általam még nem teljesen tisztázott fogalmakat még ne keverjük bele a dolgokba. Így mindig, amikor nevetés közben rám néz, és vár, hogy én is deklaráljam, hát ez tényleg mekkora poén volt, akkor arra emlékeztet, hogy az általam néha ideálisnak tekintett állapot, az egyedüllét, az nem egészen megfelelő. Márpedig ebben vagyok legtöbbször. Ez nem magányosság, nem. Inkább introvertáltság. És arra emlékeztet, hogy igenis egyszer ki kell törnöm belőle, de bizonyos szociális hiányosságaim miatt még nem tudtam. Persze, nem ez az egész zajlik le a fejemben abban az 1,5 másodpercben. 2 nővérem van, én vagyok a legintrovertáltabb, a legidősebbikünk nálam azért jóval kevésbé, a másik nővérem pedig már extrovertáltnak mondható. Aki akkor is jó hangosan felnevet, amikor teljesen egyedül van.
     Le kéne mennem. Tudom, hogy örülne neki. És vacsoráznom is kell. Titkon reménykedem, hogy a még mégsem megérkezett anyám beállít valamilyen kajával és nem nekem kell akkor nekiállnom csinálni valamit. Holnap úgyis készítek valamit, mert leutazom a vizsgáimra, és jobban preferálom, ha csak mikróznom kell a kaját. A mosást is ki kell szednem. Ja persze, tanulnom is kéne. Mit csináljak, mit csináljak... Hajat kell mosnom holnap, bepakolnom, 2 órát utaznom. És jó sokat tanulnom. Na mindegy, most megyek, mert a blogolás egyikben sem igen segít. További szép napot. Ó basszus, még nem adtam címet... akkor maradjunk az olcsójános zenei utalásnál.

Valamiért még nincs kedvem blogolni. Ezt nem neked írom, inkább magamnak, mert igenis szeretnék valamit írni, és talán ennek az írása elindítja a 'folyamatot'. Vaaagy .... nem.

Mit is akartam írni? Majd később.

    Üdv. Már volt egy blogom, még fenn is áll, de valahogy nem volt kedvem azt folytatni. Úgyhogy, most itt folytatom tovább. Nem tudom, miért is blogolok. De azt hiszem, hogy szükségem van rá, valamilyen szinten. Szeretek gondolkodni, és gépelni, a kettő kombinációjából pedig ideálisan jön a blogolás. Na most ne gondolj arra, hogy itt te mélyenszántó gondolatokat fogsz olvasni tőlem. Áh. Amint láthatod, nincs semmi az oldalon, csak ez a blog. Nem tudsz kapcsolatba lépni velem, ha úgy vesszük, te nem is létezel. Vagyis itt nem létezhetsz. Na persze, hogy jutna ide bárki is? Partnerek nincsenek, nem is lesznek. Talán. Nem tervezek a gportálos blogos közösség tagja lenni azzal, hogy én most elkezdek blogolni. Hát majd meglátjuk, hogy adok-e neked szólásszabadságot. Persze ez most úgy hat, hogy ez az én kis diktatórikus világom, ahol csak én létezem. Miért, nem így van? Hát nem. Én jobban szeretem a demokráciát, úgyhogy akár még ki is vívhatod magadnak a jogod. Leginkább azzal, hogy ide jössz és növeled a látogatottságot. Mindegy.
    Ezután a szép átvezetés után, térjünk át valami másra. Rám? Mondjuk. Feltételezem, hogy majd megadom az előző blogom címét, hogy csemegézhess, ha akarsz. Levezesd rajtam a tanulmányaid, mennyit fejlődtem. Nos, én.
Én,én.
Most kezdtem el az egyetemet. Fővárosból elköltöztem máshová. Miért fontos ezt megosztanom? Passz. Pszichológiát tanulok. Barna a hajam, viszonylag hosszú, kezdem megdönteni a hajrekordom, bár egyelőre még csak a vállamig ér kb., egy kicsit hosszabb. Barna a szemem, nem sminkelem magam. Néha rámjön, hogy na igen, most elkezdem magam sminkelni, úgy enyhén, ahogy manapság mindenki szokta. Nem azért, hogy beilleszkedjek a sémába, hanem azért mert nem néz ki rosszul. De aztán arra jutok, hogy így se nézek ki rosszul. Viszonylag kíváncsi vagyok, milyennek látnak kívülről. Amikor a buszról kibámulnak és 1-2 másodperc erejéig megpróbálják megérteni a sétálok életét. Ránéznek, és mindent értenek. Mert kívülről néha jobban látszódnak a dolgok. De most mennem kell, vacsorázni. Csak gondoltam, írok.