Valószínűleg lejárt a mosásom. Valószínűleg anyám hazajött. Még nem tudom milyen címet adok ennek a bejegyzésnek. Majd meglátjuk. 
     Azért én változtam. Mármint, persze, igen, mindig minden más. De úgy egy nagyobb lépést már megtettem gimnázium óta. Látszólagosan nem volt nagy hatása az életemre. Mert valószínűleg én megakadályoztam. Egyelőre. Vacsoráznom is kéne, de nincs mit. A nővérem filmet néz, és valószínűleg csalódásnak éli meg, hogy én nem vagyok vele. Ő a tökéletes példája annak, hogy a nevetés azért valamilyen szociális dolog. Ha egyedül nézel/hallasz valami vicceset, valószínűleg elmosolyodsz. Nevetsz, ha olyan típus vagy. De, ha más is veled van, akkor együtt nevettek. És az már más. Mindig amikor valamilyen poén van filmben, hasonlóban, látom a szemem sarkából, hogy rám néz. Sajnos én nem mindig nézek vissza, ez részben a poén humorszintjétől függ. Másrészről pedig enyhe jelzésként adom, hogy véleményem szerint az egymásra nézéstől nem lesz jobb a poén, vagy ilyesmi. Persze tévedhetek. Úgyhogy valószínűleg le kéne erről szoknom. Mert, bár ha te most nem is érted, hogy mégis miért tenném, hisz ebbe semmi rossz nincs, hát akkor elmondom, hogy de, igenis van. Csak annyi, hogy minimálisan zavar, csúnya szóval idegesít, amikor ezt csinálja. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert.. Mert én egy bizonyos felszínes szinten azt gondolom, hogy az ember egyedül is jól megvan. És azon a bizonyos szinten így is van. De ő tudja, hogy az ember igenis társas lény, és a legjobb neki az, ha együtt van, szeretet és elfogadás közepette. De ezeket az általam még nem teljesen tisztázott fogalmakat még ne keverjük bele a dolgokba. Így mindig, amikor nevetés közben rám néz, és vár, hogy én is deklaráljam, hát ez tényleg mekkora poén volt, akkor arra emlékeztet, hogy az általam néha ideálisnak tekintett állapot, az egyedüllét, az nem egészen megfelelő. Márpedig ebben vagyok legtöbbször. Ez nem magányosság, nem. Inkább introvertáltság. És arra emlékeztet, hogy igenis egyszer ki kell törnöm belőle, de bizonyos szociális hiányosságaim miatt még nem tudtam. Persze, nem ez az egész zajlik le a fejemben abban az 1,5 másodpercben. 2 nővérem van, én vagyok a legintrovertáltabb, a legidősebbikünk nálam azért jóval kevésbé, a másik nővérem pedig már extrovertáltnak mondható. Aki akkor is jó hangosan felnevet, amikor teljesen egyedül van.
     Le kéne mennem. Tudom, hogy örülne neki. És vacsoráznom is kell. Titkon reménykedem, hogy a még mégsem megérkezett anyám beállít valamilyen kajával és nem nekem kell akkor nekiállnom csinálni valamit. Holnap úgyis készítek valamit, mert leutazom a vizsgáimra, és jobban preferálom, ha csak mikróznom kell a kaját. A mosást is ki kell szednem. Ja persze, tanulnom is kéne. Mit csináljak, mit csináljak... Hajat kell mosnom holnap, bepakolnom, 2 órát utaznom. És jó sokat tanulnom. Na mindegy, most megyek, mert a blogolás egyikben sem igen segít. További szép napot. Ó basszus, még nem adtam címet... akkor maradjunk az olcsójános zenei utalásnál.